Egy hosszú átmulatott éjszaka után megmaradt pénzem némi részét ha nem is aranyba, de arany Marlboroba fektettem (ami itt aranyat ér), majd a Klinikák előtt fagyoskodva vártam, hogy megjelenjen Ádám és együtt keljünk útra a Népligetbe a buszomhoz. Mivel nem tudtuk, honnan indul, kénytelenek voltunk a közeli talponálló szívélyes kocsmárosnéját megkérdezni, egy vilmos-forraltbor kombinációval pecsételvén meg az információcserét. Felszálltam a buszra és a magyar tájat figyelve egy kis honvágy praeitineris kezdett hozzákeveredni az előző esti boldogságkoktél maradékához és az ismeretlen bizsergető érzéséhez.
          Viszonylag eseménytelen volt az utam Pozsonyig, ahol megismerkedtem egy kedves lánnyal, akivel el is beszélgettük az időt egészen Brnoig. Prágáig vitt a sárga masina, ott kellett átszállnom a Londoni járatra. Igencsak csípte a dér az orromat, de háromnegyed órás késést és egy cseh biztosasszonnyal való (egyoldalú) adatcserét követően felszállhattam végre a buszra, aholis érdekes társaságba csöppentem.
          Távol álljon tőlem, hogy bárkit is a bőrszíne vagy a praeputium penis megléte alapján ítéljek meg, de izgalmas meglepetésként ért, hogy a buszon tartózkodó személyzettel együtt számított 70 fő közül tízen, ha lehettünk fehérbőrűek. Az utasok túlnyomó többsége a csehországi roma közösség tagjai közül került ki. Szegény népek gyerekkel, nagymamával, varjúpaprikással és gyér avagy nem létező angoltudással. Velük töltöttem az utam Londonig és meg kell, hogy mondjam, a viselkedésük abszolút kellemes csalódás volt számomra, egészen a primadonna feltűnéséig, de őnagyságáról majd később.
          Már épp az ájulás lehetőségét fontolgattam, amikor Jan Becher hathatós segítségével sikerült végre álomba zuhannom 34 órányi ébrenlét után. Egy-két országhatárral később elérkeztünk Calais-ba, hogy leereszkedjünk 70 méterrel a tengerfenék alá, ahol a Eurotunnel szerelvényével 35 perc alatt elértük Anglia partjait. Ahogy visszaszálltam a buszra és leültem a hátsó sorban található helyemre, egy furcsa entitásra lettem figyelmes mindössze fél méterre tőlem. Egy negyven év körüli asszonyság feküdt ott érdekes akusztikai kódót sugározva a külvilág felé: "Jaajj-jaj-jajj...lihegés-lihegés-lihegés...jajj-jaaajj...zihálás-lihegés...jahaajjj...". Gondoltam, szegényre nem hatott valami jól a tengermélyi utazás, azonban konok elszántsággal folytatta a magánszámát még másfél órával az alagút elhagyása után is. Na persze gondolatébresztő volt, amit mondott. Növekvő frekvenciával ismételgettem magamban a következő mondatokat: "Will you just shut up already?" "Are you being in labour or having sex or just got stabbed in the stomach by a machete?" "Told you lady that Eurotunnel wasn't the best place for a hardcore acid-trip." Végül London külvárosába érve az aggódó rokonság elérte, hogy szállítsák kórházba a hölgyet. Ez valóban jobb volt így mindenkinek, csak újabb 45 percet jelentett, egy benzinkút mellett vesztegelve. Sebaj, ezek után hamar megérkeztünk a Victoria Green Line Bus Stationre. Innen némi tömegközelkedés és kérdezősködés (éljen a GPS on iPhone!) után megérkeztem a Villa Trash otthonos szemétdombjára.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.