Kiköltözvén a Harlesden roadról, immár biztosabb anyagi háttérrel úgy éreztem, végre eljött az ideje, hogy saját szobát béreljek, amíg viszont megtalálom a megfelelő albérletet, ideiglenesen (második alkalommal kintlétem alatt) hostelba költöztem és meg kell, hogy mondjam, ha további londoni tartózkodást terveznék, eszem ágában sem lenne más hajlékot választani. Lehet, hogy az előző houseshare szociális életet nélkülöző volta miatt (meg hát amúgyis) nagyon élveztem az itteni pezsgést és az új barátaimat.
          Volt szerencsém itt egy-két igen jó spontán őrületbe csöppenni és április közepén, amikor már turista minőségben térek vissza, biztos, hogy eltöltök majd itt egy-két estét olasz, izraeli, francia, indiai és kolumbiai barátaim társaságában, ami után a két napos erdei rave már csak hab lesz (de még milyen hab) a tortán.
 

          Nagy cicik vagy tejeskave-szinu formas test. Ezek valamelyikevel kell rendelkezned, hogy csatlakozhass a Paradise fiatal amazonjainak taborahoz. Ezt a kovetkeztetest vontam le elnezve a kedves kolleginakat. Szerencsere ferfiemberkent nem kellett atcsusznom ezen a rostan (formas testem nem kavebarna, ugyhogy megbuktam volna). Es a hely. Izleses berendezes, kellemes zene, mersekelten magas arak. A foldszinten bar es fine-dining, az emeleten music room es roof terrace. Hetvegente party, szerdankent standup comedy night.
          A munka elsajatitasahoz nem kell akademikusnak lenni, bar mint mindenre, erre is igaz, hogy "practise makes perfect". Ha a pultosok a sereg, akik visszaverik az alkoholszomjas vendegek hordainak soha el nem fogyo hullamait, mi vagyunk a hatorszag, biztositva a municiot, fenntartva az erod rendjet, gyakran az ellenseg koze mereszkedve, hogy osszegyujtsuk az ures toltenyhuvelyeket. Hatekonynak kell lenni es nincs ido lazsalasra, de mindent osszevetve (koszonhetoen a kellemes kornyezetnek es a tulnyomo reszt szimpatikus csapattarsaknak) nem az a fajta allas, amit heveny hanyinger eloz meg munkaba menet elott. Pillanatnyi szempontombol szerencses, amugy viszont siralmasan lehangolo a teny, hogy a mosogatogep kezelesevel es a kifogyott italok potlasaval hozzavetolegesen ketszer annyit keresek egy honapban, mint egy kezdo magyar orvos otthon.
          Szep emlekek fuznek ehhez a barhoz, de ez az utolso hetem a Paradicsomban. Legkozelebb valami francia inyencseg folott ulve toltom az estet az etteremben, szuleim tarsasgat elvezve.

          Masfel honap telt el, miota kikoltoztem a Villasbol, es bar bizonyos dolgok kezdenek aktualitast veszteni, megis leirom diohejban, mi is tortent velem azota, mielott a sokkal hangsulyosabb konkluziora ternek.
          Masodik kvazi allando lakhelyem sziten egy houseshare volt, amit leginkabb az ottani furdoszobahoz tudnek hasonlitani. (Ezeket a sorokat eredetileg becses kis fekete noteszombe irom, es azon vettem eszre magam, hogy notorius modon lehagyom az ekezeteket). Szoval a furdoszoba. Imadtam elnyulni egy kad forro vizben egy faraszto nap vagy egy fazos hajnal utan. Ha viszont szetneztem magam korul, peneszes IKEA-zuhanyfuggonyok mosolyogtak vissza ram. Valahogy hasonloak az erzeseim a hazzal kapcsolatban is. Megnyugtato volt az allandosag, hogy van sajat agyam, eleskamram, iroasztalom, azonban a haz atmoszferaja, a kozosseg nem nekem lett kitalalva. A tarsasag szornyen unalmas volt, mar-mar visszasirtam a reszeg irek ejjeli dajdajozasat. Itt mindenki a sajat dolgaval volt elfoglalva, visszavonulva a sajat szobajaba (ennek minden elonyevel es hatranyaval). Halistennek a srac, akit leginkabb megkedveltem, epp a szobatarsam volt. Egy fiatal brazil, akirol kesobb kiderult, hogy ifju kora ellenere ket kis lurkot mar sikerult osszehoznia.
          Egy honapot es egy hetet toltottem ebben az almos teglahazban. Epp amikor teljes erovel keszultem magam belevetni a munkakeresesbe, megcsorrent a telefonom es a vonal masik vegen Peter Cooke, a Paradise Club & Restaurant bar-supervisora jelenkezett. Erdeklodott, hogy meg mindig allast keresek-e, mert szivesen alkalmaznanak engem a meguresedett full-time barback pozicioban. Egy honappal elotte jartam naluk probamuszakon, amikor meg minden poszt betoltott volt, de azt mondtak, ha lesz valami, majd felhivnak. Hat megtettek, es en boldogan mondtam igent az ajanlatra, aminek hatasara filleres (pennys) gondjaim sokkal-sokkal ritkabban utottek fel a fejuket.

           Ma megszilardult bennem az elhatarozas, hogy amint a szukseges anyagi eszkozok birtokaban vagyok, elinditom a sajat vallalkozasomat. Ha valami megvalosulni latszik belole, ti lesztek az elsok, akik ertesulnek rola, so stay tuned folks!

"to explore strange new worlds, to seek out new life and new civilizations, to boldly go where no man has gone before."

- Captain James T. Kirk -

          Január 22-én érkeztem meg Nyugat-London egy általam azóta is szeretett környékére, Harlesden-be, hogy egészen pontos legyek, a Harley Villas 7-es számú sorházába. A külvárosi London jellemző képét mutatja Harlesden: 2-3 szintes keskeny sorházak leginkább téglából, téglaburkolattal (errefelé okultak a harmadik kismalac tüdőszaggató sikeréből, aki azóta is háborítatlanul él topmodell feleségével és brókerével meghitt otthonukban).

          Az intézményi berendezkedést tekintve a houseshare kategóriába esik, ami értelemszerűen a bérlők által megosztott házat takar. Én tizenegyedik lakóként ütöttem ideiglenes tábort a ház nappalijában, amihez a konstans dohányfüst (aminek kitermeléséből én is kivettem a részem) és sörrel keveredő almaborgőz ellenére is szép emlékek fűznek.

          Litván, magyar, ír, lengyel: ezen (és még más) nemzetek fiai és lányai osztoztak ebben az igen otthonos kis hajlékban, szám szerint tízen. Tíz (mínusz egy ;-) estén hajtottam itt álomra a fejem. Ha néhány szóban kellene összefoglalni az életérzést, ezek ugranának be elsőre: cider, füst, shrimp, fajitas, FB-addicts, projektor, youtube (hát igen, a kibernemzedék). Bár tíz nap után már nagyon jól esett egy (nem nappali) szoba és egy threesome Miss Paplan és Lady Matrac között, de örülök az itt eltöltött időnek. Szép emlék. Cheers!

          Egy szívemnek kedves est kimaradt az eddigi beszámolóimból. Ha az ember viszonylag hosszú időre kiszakad otthoni környezetéből, a túrórudinál és a megszokott mellékhelyiség meghittségénél sokkalta jobban hiányol két dolgot: a családját és a barátait. Természetes jelenség hát, hogy többre is értékeli a velük töltött időt.
          Bár az indulás időpontja még a (közeli) jövő homályába veszett, ideje volt összegyűlnünk egy (az elkövetkező félévben) utolsó, kellemesen szétfolyó együttlét erejéig. A farkasember ezúttal távol maradtak, de volt azért volt itt mindenféle furcsa szerzet: szolnoki, győri, budapesti, sotés, bme-s, szabadfoglalkozású, kicsi, nagy, formás, széteső, de mindnyájuknak ott volt a helye a családias kis cirkuszi truppban. A legszebb az volt, hogy láthattam, amint jól szórakozik együtt egy olyan társaság, akikről egy nappal korábban felvázolva egy szociális hálót, igencsak foghíjas gráfot kaptunk volna.
          Képek csak tartós szinapszisok formájában maradtak fenn az estéről, melyeknek egy része kicsit girbegurbára sikeredett a transzporterek óvó zugaiban menedéket kereső molekulák hatására. Köszönöm minden adathordozónak, hogy eljött, remélem, nektek is olyan szép emlék marad, mint nekem!
 

          Egy hosszú átmulatott éjszaka után megmaradt pénzem némi részét ha nem is aranyba, de arany Marlboroba fektettem (ami itt aranyat ér), majd a Klinikák előtt fagyoskodva vártam, hogy megjelenjen Ádám és együtt keljünk útra a Népligetbe a buszomhoz. Mivel nem tudtuk, honnan indul, kénytelenek voltunk a közeli talponálló szívélyes kocsmárosnéját megkérdezni, egy vilmos-forraltbor kombinációval pecsételvén meg az információcserét. Felszálltam a buszra és a magyar tájat figyelve egy kis honvágy praeitineris kezdett hozzákeveredni az előző esti boldogságkoktél maradékához és az ismeretlen bizsergető érzéséhez.
          Viszonylag eseménytelen volt az utam Pozsonyig, ahol megismerkedtem egy kedves lánnyal, akivel el is beszélgettük az időt egészen Brnoig. Prágáig vitt a sárga masina, ott kellett átszállnom a Londoni járatra. Igencsak csípte a dér az orromat, de háromnegyed órás késést és egy cseh biztosasszonnyal való (egyoldalú) adatcserét követően felszállhattam végre a buszra, aholis érdekes társaságba csöppentem.
          Távol álljon tőlem, hogy bárkit is a bőrszíne vagy a praeputium penis megléte alapján ítéljek meg, de izgalmas meglepetésként ért, hogy a buszon tartózkodó személyzettel együtt számított 70 fő közül tízen, ha lehettünk fehérbőrűek. Az utasok túlnyomó többsége a csehországi roma közösség tagjai közül került ki. Szegény népek gyerekkel, nagymamával, varjúpaprikással és gyér avagy nem létező angoltudással. Velük töltöttem az utam Londonig és meg kell, hogy mondjam, a viselkedésük abszolút kellemes csalódás volt számomra, egészen a primadonna feltűnéséig, de őnagyságáról majd később.
          Már épp az ájulás lehetőségét fontolgattam, amikor Jan Becher hathatós segítségével sikerült végre álomba zuhannom 34 órányi ébrenlét után. Egy-két országhatárral később elérkeztünk Calais-ba, hogy leereszkedjünk 70 méterrel a tengerfenék alá, ahol a Eurotunnel szerelvényével 35 perc alatt elértük Anglia partjait. Ahogy visszaszálltam a buszra és leültem a hátsó sorban található helyemre, egy furcsa entitásra lettem figyelmes mindössze fél méterre tőlem. Egy negyven év körüli asszonyság feküdt ott érdekes akusztikai kódót sugározva a külvilág felé: "Jaajj-jaj-jajj...lihegés-lihegés-lihegés...jajj-jaaajj...zihálás-lihegés...jahaajjj...". Gondoltam, szegényre nem hatott valami jól a tengermélyi utazás, azonban konok elszántsággal folytatta a magánszámát még másfél órával az alagút elhagyása után is. Na persze gondolatébresztő volt, amit mondott. Növekvő frekvenciával ismételgettem magamban a következő mondatokat: "Will you just shut up already?" "Are you being in labour or having sex or just got stabbed in the stomach by a machete?" "Told you lady that Eurotunnel wasn't the best place for a hardcore acid-trip." Végül London külvárosába érve az aggódó rokonság elérte, hogy szállítsák kórházba a hölgyet. Ez valóban jobb volt így mindenkinek, csak újabb 45 percet jelentett, egy benzinkút mellett vesztegelve. Sebaj, ezek után hamar megérkeztünk a Victoria Green Line Bus Stationre. Innen némi tömegközelkedés és kérdezősködés (éljen a GPS on iPhone!) után megérkeztem a Villa Trash otthonos szemétdombjára.

          "London called" - írta Áron barátom. Ami azt illeti, London called me too, but the line was engaged at that time.

          Valamikor negyedik félévünk kellős közepén épp egy kocsmában rejtőzködtünk a vérszomjas ioncsatornák és a könyörtelen intermedier anyagcsere elől arról beszélgetvén, hogy milyen jó is lenne a következő évben kihasználni viszonylagos függetlenségünket és elmenni mondjuk Londonba szerencsét próbálni hamuba sült pogácsával a batyunkban. Aztán jött a nyár és mindenkinek hozott valamit, kinek ízletes kis bonbonokat, kinek pedig virgácsot. Elhozta a világválságot és a Föld értékpapírpiacaival valamint az északi félteke hóembereinek komfortérzetével vállvetve az én szerotonin-háztartásom is összeomlóban volt, így amikor Archibald felkötötte az útisarut, én sajnos a legkevésbé sem éreztem magam késznek egy efféle kalandra. Hálistennek szeptemberben visszaköltöztem a nagyvárosba, ahol lassacskán újra kezdtem kimerészkedni a barlangomból és visszatértem az életbe, amiért hatalmas köszönet illeti a barátaimat. Eltelt egy fél év, aminek nagyobb részét már ismét a rock'n'roll szakmában töltöttem és ahogy felívelőben volt a 3. megálló forgalma, úgy nőtt napról napra az én kalandvágyam is.

          Miután egy pompás karácsonyt töltöttem a családommal, szenteste kinyilatkoztattam tervemet, miszerint szeretném az elkövetkező hat hónapot a ködös Albionban tölteni. Ezúton kérek bocsánatot attól, akivel ezt nem a megfelelő módon közöltem. A szüleim teljes mértékben támogatták elhatározásomat, így egy igen költséges, de annál kellemesebb majdnemegész január után útra keltem...

"Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel;
felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,

utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg-
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?"

- Zsákos Bilbo a Megyéből -